Képzeljétek el, hogy mióta elkezdtem ezt a kis blogot írni - pedig még éppenhogycsak :) két-három bejegyzést írtam - , a legtöbb ismerős csaj azt mondta nekem, hogy ők sem szeretnek főzni. Hogy tényleg időigényes ez a dolog, és mindenkinek ott a gyereke, a hobbija, a munkája, az egyebek, amikkel és akikkel a munka után is foglalkozniuk kell.. így a főzés számukra is igazi mumus. Jelezték, hogy a mosogatógép egy áldás (itt megállok, és gyorsan beszúrom, hogy szeretnék én is egyet, így aki adakozna szegény, szerencsétlen, konyhaundorral küzdő énemnek, akkor ezt a kockaczukor.postalada@gmail.com címen megírhatná..;-)), és enélkül bele is őszülnének ebbe a konzervatív női szerepbe, mint a tűzhely melletti ácsingózás. Sajnos akinek gyerkőce van, nem tudja a konyhai ipart kikerülni, és van aki nem tudja megoldani, hogy minden nap kiugorjon egy kifőzdébe, főzelékfalóba, görögbe, törökbe, kínaiba, nagyi étkezdéjébe, olaszba, vagy vegába enni valamit. Én sem tudom megtenni, hogy minden nap 1.000-2.000,-Ft-ot költök egy-egy étkezésre, így elég sűrűn előfordul - bármilyen abszurdan és egészségtelenül is hangzik - hogy csak hideget eszek.
Persze az én étkezési furcsaságaimnak a hátterében az is áll, hogy gyerekként igencsak kövér voltam. Zabáltam, és mivel a szülői és nagyszülői fészkekben mindig akadt ízletes étek és édesség, így ezt nagyjából megállás nélkül tettem. A nagyszüleimnél például a konyhában, a kamrában, a nyári konyhában, a lenyithatós szekrényben, és mindenhol, illetve mindig volt valami sütemény vagy cukorka. Nagyapám minden nap kiskanállal ette a mézet.. és hát én is mézfüggő lettem. :) A szüleim és nagyszüleim is szinte minden nap főztek, ízletesebbnél ízletesebb sülteket, köreteket, leveseket.. nemigen tudtam ellenállni. Mire egyetemre kerültem, már szó szerint gurultam. A szerelem azonban nem válogat, engem is eltalált. De mivel ez a szerelem nem teljesedhetett ki, és ezért magamat hibáztattam, abbahagytam az evést. Három év alatt le is fogytam 40 kilót. Természetesen azóta sok idő telt már el, ami alatt normalizálódott a súlyom, vagyis a csont sovány énem egészséges alakot öltött. Az viszont mélyen belémégett, hogy az étel egy mumus, amitől csak nőhet a hátsóm, és minden olyan nőies idom, ami kerekedhet.
Egyetértek azokkal az elméletekkel miszerint a fogyókúra csak akkor lehet tartósan eredményes, ha életmód változás is bekövetkezik. Nem hiszek abban, hogy tartós marad, ha fél év alatt 15 kilóval könnyebb lesz valaki. Tudom, sőt biztos vagyok benne, hogy ha az illetővel egy évvel később találkozom majd, akkor már nem lesz olyan karcsú és sudár, mint amennyire hirtelen megvált a súlyfeleslegétől.
Nem hiszek abban sem, hogy valaki okosan leírja hogyan kéne táplálkozni és sportolni, pontosítva, nem hiszek abban, hogy ezek a tételek minden emberre ugyanúgy érvényesek. Szerintem minden szervezet más és más, és minden szervezet máshogy reagál a külső és a bevitt dolgokra. Mindenkinek magának kell kialakítania az étrendjét, mindenki maga kell változtasson a táplálkozási szokásain, hiszen mindenki pontosan tudja magáról, mi az amitől hízik, mi az amire szüksége lenne a testének, stb. Aki azt mondja, hogy ezekkel nincs tisztában, az hazudik.
Az én szervezetemnek a sporton kívül szüksége lenne az egészséges táplálkozásra, amit nekem úgy kell megoldanom, hogy ezzel a lelkem is békében legyen: vagyis csakis cukor és szénhidrát mentes ételeket kéne ennem, vagy ha egy kis cukor is van benne, akkor azt csak kis mennyiségben ehetem.
Az óvatosságot már megszoktam az utóbbi kilenc évben.
Most már csak a konyhával kéne összebarátkoznom.. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése